Döntéskényszer

 Music Challenge Pt.1.  - Ajánlott zene:  Finley: Driving to nowhere

Döntéskényszer

Szereplők: Han SeRa (OC), Lee Felix (Stray Kids), és egy név nélküli OC karakter

Műfaj: romantikus, dráma

Korhatár: nincs

Figyelmeztetés: csúnya szavak néhol előfordulhatnak.

-

Tudtam, mit vállalok azzal, amikor összejöttem egy idollal, legalábbis azt hittem, hogy tudom, ám egy korábbi időpontban megbeszélt találkozó olyan lavinát indított el, amire egyikünk sem számított. Az sem sokat segített, hogy hiába próbáltam ellenállni, Lee Felix kisfiús bájának, amihez egyáltalán nem illett a mély, meglepően szexi hangja, napról napra egyre jobban belezúgtam, és amikor arra kért, hogy legyek a barátnője, olyan sebességgel igent mondtam, hogy még magamon is meglepődtem.

Találkozásainkat nagyban megkönnyítette, hogy ugyanazon cégnél vagyok gazdasági szakember, ahol ő idol. Igaz, egy kis gyakornok vagyok, de meglepően jól boldogulok a számok világában, kikerülve az egyetemről, örültem ennek a munkának, még akkor is, ha többnyire papírokat rendszerezek, programterveket viszek az együttesek menedzsereinek, vagy kávét szállítmányozom a főnökömnek, aki éppen a CEO jobb keze volt.

Éppen az egyik ilyen kávés akcióm hozott össze Felix-szel, miután az egyik folyosón a nagy sietségében nekem jött, a kávé pedig szép foltokat hagyott a hófehér blúzomon. Hiába mondtam neki, hogy nincs semmi probléma, hiszen az ő munkája sokkalta fontosabb, mint az enyém, ő tehetség, nem pedig én, és másnap reggel egy ugyanolyan blúz várt az eldugott kis irodám asztalán, mint ami előző nap tönkre ment. A cetlin az is rajta volt, hogy a találkozhatnánk valahol, még az is megfelelő, ha csak az épületen belül. Így nem volt, mit tennem...

Találkozásaink nagy része az épületen belül zajlott le, teljes titokban, bár azt sejtettem, hogy a többiek igen is tudnak arról, hogy valami zajlik a hátuk mögött, én pedig hiába erősködtem, hogy bizony vallani kellene, Felix inkább titokban akarta tartani ezt az egészet. Talán attól tartott, hogy nem kapnánk engedélyt arra, hogy mi találkozgassunk, vagy hogy bármi komolyabb is ki alakuljon közöttünk, bár ez úgy négy havi találkozgatás után már be is következett, és el nem tudtam volna képzelni, hogy nincs a közelemben, hogy nincsenek azok a lopott összepillantások, a egymásra mosolygások, és a lopott csókok, melyek minden egyes alkalommal megmelengették a szívemet. Tehát menthetetlenül szerelmes voltam egy idolba, aki valójában soha sem lehet száz százalékban az enyém.

-

Immár nyolc hónapja volt jelen az életemben, tudta a címemet, és még kulcsot is adtam a lakásomhoz, hogy ha kedve tartja, akkor akár az éjszaka közepén is meglátogathat, de gyakran a zsúfolt menetrendje miatt, többnyire az épületen belül futottunk össze, vagy telefonon beszéltünk. Éppen ezért is lepett meg, hogy pénteken egészen későn, úgy tíz óra felé, valaki szinte rám akarta törni az ajtót.

– Megyek már! – kiabáltam ki némi ingerültséggel hangomban, miután az illető, már vagy hatszor erőteljesen, szinte ököllel verte az ajtómat.

Nem messze laktam a fiúk dormjától, az egyik magasabb épületben, a huszadikon. Szerény kis otthonom volt, de a kilátás viszont meseszép, meg legalább a sajátom volt, amit a mai fiatalok nem nagyon tudhatnak magukénak.

Éppen csak addig jutottam el az ajtó kinyitásában, hogy egy résre kinyissam, egy meglehetősen feszült, szöszke fejjel találtam szembe magam. Felix szinte berepült az otthonomba, hogy aztán ne mondjon semmit sem. Láttam rajta, hogy valami bántja, és volt egy olyan sanda gyanúm, hogy miattam van ilyen állapotban.

– Mi történt? – tettel fel a lehető legbénább kérdést, amit csak lehetett.

– Pakolj, lelépünk! – hangzott a válasz, amire csak pislogni tudtam.

– Hova és minek?

– Csak autózunk egy kicsit.

– Először mondd el, hogy mi a fene van! – utasítottam szigorúan, de most nem jött semmilyen válasz sem, inkább az arcomba nyomta a lenémított mobilját, amin legalább ötven nem fogadott hívás volt, ebből a legtöbb menedzsertől jött, na meg a nagy főnöktől, meg volt egy pár a srácoktól is.

– Mit csináltál?

– Inkább mit csináltunk – vágott vissza hevesen. – Te tényleg nem követed, hogy mi meg a közösségi médiában?

– Nem – ráztam meg a fejem. – Ezt te is tudod.

Rövidesen szembesülhettem azzal, hogy egyik olyan találkozónkon készültek lesifotók, amit nem az éjszaka közepén ejtettünk meg, hanem kedve támadt egy romantikus sétára a naplementében. Tényleg csodás volt, de sejthettem volna, hogy botrány lesz belőle.

– És most mit csináljunk? – faggattam tovább.

– Nem tudom – sóhajtott lemondóan.

Még életemben láttam ennyire kiborulva, de azt meg nem tartottam végképp jó megoldásnak, ha nem vállaljuk a felelősséget a döntéseink után.

– Nem léphetünk le csak úgy!

– És miért nem? – nézett rám ártatlan szemmel. – Csak egy hétvégére. Meglehet, hogy ez lesz az utolsó.

Erre a gondolatra a szívem, szinte gy homokszemnyire zsugorodott, és bele sem mertem gondolni abba, hogy mi várhat rám nélküle. Hiszen amióta része az életemnek, minden sokkal szebb, könnyebb, néha úgy érzem, mintha három méterrel a felhők felett lebegnék. Nem akarom elveszíteni... viszont azt sem szerettem volna, ha miattam ugrik a karrierje.

– SeRa! – rázta meg finoman a vállamat. – Menjünk!

– Jól van! – ocsúdtam fel a gondolataimból. – Bepakolok egy váltás ruhát!

Fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mit akar, mik a tervei, de követtem. Már az autóban ültünk, de néma volt, akár az éjszaka, és olyan érzésem volt, mintha a semmibe kocsikáznánk. A lehúzott ablakon miatt a hideg szél időnként meg-megcsapott, ahogyan az autópályán hajtottunk, a teljes csend valamiért megnyugtatóan hatott rám, tudva azt, hogy tőlünk távol lévő nagyvárosban az emberek nagy része már alszik. Szinte olyan érzésem volt, mintha csak kellet lennénk a világ ellen, hogy ebben a zűrzavaros és kaotikus világban, csak egymásra számíthatunk. Ám amikor az egyik leállósávban leállította a motort, szembesültem azzal, hogy én csupán egy senki vagyok hozzá képest, valaki, aki jelenleg a biztos karrierje útjában áll. Talán, ha idol lennék sokkalta egyszerűbb lenne, de belőlem az efféle képességek kimaradtak, hiába vagyok szép, ha csupán egy aktakukac vagyok, nagyra törő álmokkal. A mellettem ülő fiú a semmibe meredve bámult kifelé a szélvédőn, majd egy hatalmas sóhaj hagyta el az ajkait. Szerettem volna megvigasztalni, mert az, hogy ennyire maga alatt volt, a saját hangulatomat is megtépázta.

– És most hogyan tovább? – kérdeztem szinte suttogva, mintha éreztem volna, hogy valóban ez lesz az utolsó találkozásunk.

– Nem tudom – nyögte ki pár perces hallgatás után, a fejét pedig egyenesen a dudára döntötte, mire hatalmas dudaszó csendült fel az éjszakában.

– Ezt most hagyd abba! – húztam vissza a vállánál fogva. – Már a legelején mondtam, hogy beszéljünk legalább a menedzserrel. A fiúk tudják legalább, hogy eljöttél.

– Sejtik – vonta meg a vállát, de mivel csupán egy felvont szemöldököt adtam válaszul, folytatta a mondandóját. – Mondtam nekik, hogy elmegyek, mert szeretnék egyedül lenni.

– De azt nem mondtad el nekik, hogy valójában kapcsolatban vagyunk – vettetem fel, de tudtam a választ.

– Mondtam nekik, hogy alakul valami, de nem akarom, hogy miattam ők is gyűlöletet kapjanak a rajongóinktól.

– Talán, ha megpróbálnánk tisztázni mindent...

– Nem, SeRa, nem. Rettegek attól, hogy elveszítek mindent... – rázta meg a fejét hevesen. – Főleg téged...

– Tudod – gondolkodtam el egy pillanatra. – Lehet, hogy jobb lenne, ha szakítanánk.

– Szeretsz te egyáltalán? – fakadt ki magából dühösen, majd amint kicsatolta a biztonsági övét, ki is pattant a kocsiból, így kénytelen voltam én is így tenni.

Az égen milliónyi csillag tündökölt, az autónk első lámpájának fénye pedig csak haloványan világított be mindent, a távolban pedig a város fényei. Ha nem éppen egy ilyen kínkeserves pillanatban lennénk, rettenetesen élveztem volna a romantikus helyszínt, de ez éppen a vég volt.

– Mindennél jobban szeretlek, de ennek így nincs semmi értelme. Nem akarlak elveszíteni téged sem, és pillanatnyilag még nem is az én állásom miatt félek. Attól tartok, hogy ha nem fejezzük be ezt itt és most, kockára teszed mindazt, amiért ennyit küzdöttél, hogy egészen fiatalon eljöttél otthonról egy idegen országba úgy, hogy még a nyelvet sem beszélted. Vért izzadva küzdöttél, hogy sikeres legyél, és nem tudnám magamnak megbocsájtani, hogy miattam elveszítenél mindent – vallottam be neki. – Nézd, Felix! – tettem az arcára a kezemet. – Minden jó véget ér egyszer. Tényleg köszönöm, amit nekem adtál, de meglehet, hogy ennek így kell lennie.

Már-már azon voltam, hogy hátat fordítsak neki, hogy el tudjam rejteni előle a könnyeimet, de nem hagyta.

– SeRa, várj! – ragadta meg a csuklómat, és vont magához közelebb.

Szokásomhoz híven, úgy bújtam a karjaiba, mint egy kislány, holott én voltam az idősebb, ám ő volt a horgonyom, ami a földön tartott, akkor is, ha ez másoknak nem tetszik. Ez egy olyan fájdalmas döntés volt, amit meg kellett volna hoznunk, de nem bírtam kilépni sem a bűvköréből, a fiú meg alapvetően nem is hagyta volna, hogy otthagyjam. Talán, ha hétfőn reggelre hagyok egy üzenetet számára, majd felmondok, és végérvényesen kilépek az életéből, mindent helyrehoz...

– Ne merj elmenni! Még ne! – utasított, és egyre szorosabban tartott. – Kitalálunk valamit, mondjuk azt tesszük, amit a legelejétől kezdve kellett volna.

– És bevallunk mindenkinek mindent? – vetettem fel.

– Így van! – nyomott egy puszit a homlokomra. – De most maradj itt velem, és töltsük együtt a hétvégét.

Nem tudtam, mit reagálni rá, mert szerettem volna, de én magam meghoztam azt a döntést, ami mindkettőnknek fájni fog, viszont, tudom, hogy az idő begyógyít minden sebet. Hátat fogok neki fordítani, mert nem tehettem meg, hogy miattam meghozza ezt az áldozatot. Bele fog törődni abba, hogy soha többé nem fogok visszatérni, hogy nem lesz több kocsikázás a végtelen semmibe, mint most. Nem érheti éppen azt, akit a világon a legjobban szeretek, hátrány amiatt, hogy éppen egy idolba szerettem bele...

-

A hétvége a némaságé volt, meg az összebújásé, mintha az összes érzékszervével, rám akart volna hangolódni, az én elmémben meg csak az járt, hogy mit is írjak abban a fránya levélbe, amivel nem sértem meg, úgyis magát fogja hibáztatni. Vajon, ha másképpen vágunk bele, teljes őszinteséggel mindenki irányába, akkor talán másképpen alakult volna, és már ezt nem fogom megtudni. Vagyis azt hittem, hogy nem fogom meg tudni...

A levelem már a zsebemben volt, sőt a dolgaimat is összepakoltam a miniatűr dolgozó szobámból, amikor a főnököm erélyes hangja csapta meg a fülemet.

– Ms. Han! – emelte fel a hangját, mire remegő lábakkal emeltem fel a tekintetem.

– Igen, uram! – Nyeltem egy hatalmasat, és biztos voltam, abban, hogy a jól öltözött úriember látja is a szenvedésem.

– Rohadtul nem örülök a maguk kis románcának, de ha a vezetőséget nem zavarja, akkor nem tehetek ellene semmit sem. Csak maradjanak a négy fal között, hogy ne kellejen magyarázkodni a médiának. A jelentéseket pedig délre vigye az irodámba! – közölte váratlanul, majd nagy sebbel-lobbal távozott.

A szívem hevesen vert a mellkasomban, arról nem is beszélve, hogy madarat lehetett volna elem fogatni, főleg, hogy teljes mértékben elterveztem, hogyan fogok kilépni innen. Lee Felix mégis mi a fenét műveltél?

Természetesen időm nem volt megkérdezni, a jelentéseket, amikre a főnökömnek szüksége volt egészen a raktárból kellett előhalásznom, valahonnan a mélyről. Az alaksorban kutakodtam, és nem is érettem hogy ebben a modern világban, miért van szükség minden egyes dokumentumot, számlát meg hivatalos iratot kinyomtatni, ha már ott van a számítógép, de mindent megőriztek, hogy legyen mit előkeresem. El sem tudtam képzelni, hogy meddig lehettem odalent, az időérzékem szinte megszűnt, meg amúgy is bele voltam mélyülve, hogy csak azokat a papírokat keressem elő, amik tényleg kellenek. Észre sem vettem, hogy valaki a hátam mögé surrant, majd a derekamnál fogva magához vont.

– Meglepetés! – csapta meg a fülemet a szerelmem mély hangja.

Egyszerre kerülgetett a sírás, amiatt, hogy megijesztett, és amiatt is, hogy nem lesz szükségem arra az üzenetre, ami ott lapult az irodámban.

– Ne sírj már! Nincs veszve semmi – vigasztalt.

– Mi a fene folyik itt? – faggattam végül a könnyeimet törölgetve. – Mit műveltél?

– Én semmit – vonta meg a vállát. – Csak választás elé állítottam őket, hogy vagy engedik, hogy megmaradjon a kapcsolatunk, vagy kilépek a bandából.

– Te meg vagy húzatva – forgattam a szemem.

– De bevált nem? – nézett rám ártatlanul. – Egyébként is készülj, mert lesz egy szabad hétvégém, mielőtt megszaporodnak a programjaim.

– Hová készülünk?

– Mit szólsz egy kis kocsikázgatáshoz?

– Benne vagyok – mosolyodtam el, majd nyomott egy gyors puszit az ajkaimra.

– Mennem kell – közölt végül, amint a mobilja féktelen csengésbe kezdett. – Este felhívlak...

Persze nem volt ez ilyen egyszerű, még vagy ötször visszajött, hogy egy-egy búcsúcsókban részesítsen, én pedig alig vártam, hogy visszaérjek az irodámba, hogy daraboka téphessem azt a levelet, amit neki szántam.

Csupán az bosszantott, hogy nagyon sokára lesz péntek...